Az újszülött először a kezeit, lábacskáit nézegeti, szájába veszi, felfedezi, hová került. Először a testében ismeri fel magát, ha fáj a hasa hangosan sír. Őszintén sír, mert nem erre számított, örök életű lelke nem ismeri a betegséget, nem tudja milyen megöregedni. A baba erősen hisz anyában, apában, a rokonaiban. Imádjuk a gyerekeket, mert ők mindenkiben hisznek. Ez a tiszta hit a lelkük alaptulajdonsága. Olyan jó őket látni!
Idővel részletesen megismerjük a világot, ahová születtünk. Magunkat a kapcsolatainkat, a világot is hozzászokunk a természet szépségeihez. De nem kapunk viszonzott választ, ha mindezt megszokásként éljük meg.
Felnövünk, és rájövünk, nem élünk örökké, öregszik a testünk, tennünk kell valamit, mert beledöglünk. Mértéktartóan élünk, helyes napirendet, étrendet tartunk, különben rosszul járunk.
A várandós nők a tükör előtt állva nézegetik a testüket, arcuk változásait, gömbölyödő pocakjukat, a bent mocorgó új jövevényt. Csodálatos érzés, egy új élet fejlődik. Érzik, az élet részévé váltak, értelme van az életüknek.
Gyermeket felnevelni, fákat ültetni, házat építeni, lakást venni, ez az élet értelme, lényege, legalább is ezt gondoljuk.
De nem ez az élet értelme, ez maga az élet.
Amikor eszünk, alszunk, felnézünk a napra, szerelmesek vagyunk, örülünk, hiszünk, ez mind maga az élet, és nem az élet értelme.
Az élet értelme többek számára ismeretlen.
Hogy valóban ráismerhessünk az életünk értelmére, kemény sorsot kapunk Istentől.
Elveszítjük a közeli rokonainkat, megjelenik az életünkben az árulás.
Hirtelen becsapva érezzük magunkat.
Volt házastársam és gyerekeim, ám ő most elém áll, és azt mondja, nincs rátok szükségem, találtam egy másikat, ő kell. Azt gondoltam egy életen át együtt élünk, fontos a családunk, a gyerekeink felnevelése, a házunk. Ez sokkoló. Miért történt minden?
A kemény sors kijózanító. Hirtelen elveszítjük az életünket, a klinikai halál állapotába kerülünk, majd feltámadunk, ideig óráig reménykedünk, de minden illúzió. Hiába beszélünk róla, senki sem ért meg. A kemény sorstól mi kaptuk a kijózanító pofont.
Annak, ami történt az az értelme, van élet, az életet élni kell.
Ha nem a saját életedet éled, az unalmas. Az emberi élet nem arra való, hogy csak egyszerűen leéljük, mint az állatok. A cicákat, kutyusokat dögönyözzük, puha kis bundájukat jól esik simogatni, mert ők igazán szeretnek, és tudnak is élni. Minden állat imád élni, ezért olyan klassz kis lények, jó érzés velük lenni.
A kisgyerekek is olyan kis aranyosak, ölelgetjük, szeretjük őket, ők szeretnek élni.
Van kedved élni? Őszintén!
Az idősebb test már rugalmatlan, változik az ízlés a mozgás, az élet színei kifakulnak.
Megpróbálunk elérni a saját önmagunkhoz, a természetünkhöz.
Az emberi élet értelme abban van, hogy mélyebben megértjük magunkat.
Enélkül élni az állati életformával egyenlő. Akik előző életükben állatként éltek, nem alakulnak át, kapaszkodnak az életbe, élvezni akarják, minden erejükkel.
Az önismeretük akkor ébred, amikor a sorsuk keményre fordul.
Isten rákoppint a fejünkre, összeomlanak a szokásaink, elveszítünk valakit, elárulnak minket, semmi sem úgy megy ahogyan kellene. Lázadunk, szenvedünk, a szívéből kiáltjuk, hol az életem, kérem vissza! Isten ilyenkor még jobban elzárja a vízcsapot. Miért? Miért nem kapok lehetőséget élni?
Mert nem érted, minden, ami a világon történik az a legnagyobb kegyelem.
A felsőbb erőtől ne azt kérdezzük „miért”, „miért árultak el”, hogyan fordult ez velem elő, miért? Nem ott van a válasz, ahol keresed. Van egy személyiség, akiben hinnünk kell. Ő benne kell hinni, nem a saját férjedben, feleségedben, gyerekedben, főnöködben, az imádott lakásodban.
A szenvedéssel kezdetével megpróbáljuk elfogadni, ami történik. De nem megy, inkább szenvedünk,
Abban a pillanatban, amikor megtörténik az elfogadás, megértjük, így kellett történnie, különben belehalunk.
Rájövünk van valami fontos dolog az életünkben, ami annál is fontosabb, ami velünk történik. Ezzel az érzéssel indulunk az önismeret felé.
Kisgyerekként a kezeink, anyu, apu felfedezése nem felismerés, az csak az élet.
A valódi felismerés akkor kezdődik amikor elveszik a boldogság, amit az élettől kaptunk.
Azért imádkozunk, hogy a boldog életünk ne változzon meg, nem akarunk többet tudni, látni, maradjon minden változatlan.
De Isteni kegyeleméből elveszítjük a boldogságot, hogy elmerüljünk az örökké valóságban. Érezzük, amit egyetlen boldog ember sem érez. Az önismeret a menedékhelyére érkezünk.
Csak istenben lehet hinni, az embereknek lehetőséget lehet adni.
A párkapcsolatban ragaszkodunk a párunkhoz. Ez azt jelenti, az élethez ragaszkodunk, megakarjuk állítani a pillanatot, amikor jól érezzük magunkat. Az állatok is ragaszkodnak egymáshoz a kölykeikhez, a gazdáikhoz. Indul a stopper, elkezdődik a visszaszámlálás mikor kell szembe nézni a sorsunkkal, karmánkkal, családi, generációs programokkal, kapaszkodunk mindenhez ami élő, ami átmeneti a földön, mint a gondolataink, az érzéseink. Egyszerre csak eltűnik minden.
A hullámvölgyből felfelé tartva jövünk rá az élet lényegére. Istenen kívül semmi sem létezik, ami tartós, ami szilárd.
Adjunk esélyt az együtt létre, figyeljünk, hogy kiegyensúlyozott legyen a kapcsolatunk, ne legyen unalmas, ne kelljen magunkat feladni, ne veszítsünk, érezzük az életet!
A párkapcsolatban az élet ritmusát Isten segítségével tartjuk fent. Az párkapcsolatunkat így élhetjük meg teljes hosszában.
Minden érzelmi függőség a fizikai test, a hormonális, vagy lelki szintű kiegyensúlyozatlanság miatt alakul. Vagy túl jók akarunk lenni, vagy rosszat akarunk, vagy nincs szellemi kapcsolatunk, nem kapunk segítséget.
Mentsük meg a menthetőt, másszunk ki az élet szakadékából!
