Isten mindig azt az embert adja nekünk, akire szükségünk van.
A kérdés az, készen állunk-e megosztani vele a karmánkat, vagy nem.
Sosem kapunk olyan embert, aki nem kell.
Boldogok akarunk-e lenni csupán, vagy készen állunk a párunkkal a gyakorlati életre? Kész vagyunk erre, vagy ragaszkodunk a boldogsághoz?
Mit akarunk?
Ha csupán boldogok akarunk lenni, nem akarunk dolgozni a vele való kapcsolaton elveszítjük őt, és megkapjuk az egész kihagyott lehetőséget csomagban, igazságos büntetésként.
A nő, aki elhagyja a férfit, szíve hideggé válik.
Később nem tud új kapcsolatot építeni, mert a szíve, ami forró volt kihűlt. Isten irgalmát kell kérni, hogy felmelegedjen újra. Hosszú időbe telik a változás. Akkor újra kap férfit.
Sokkal jobb valakit nem elhagyni, mint a magánytól szenvedni.
Egyetlen oka van, ami miatt a nő elhagyja a férfit.
Egy, és semmi más. Az egyetlen valódi ok, hogy többre tartja magát a férfinél. Ennek a tulajdonságnak büszkeség a neve.
Honnan származik ez az érzés?
A nők jobbnak, szebbnek, lelkesebbnek gondolják magukat a férfiaknál.
Minden kegyesség a nőt körülvevő, rajta kívül lévő energia. Tükör előtt állva szépnek, jónak látják, erősnek érzik magukat. -Hogy keveredtem én össze ezzel a hülyével?- kérdezik.
A férfin semmi különleges nem látszik kívülről nézve, a belső rejti az értékeit.
Van a nőknek egy különleges tulajdonságuk, ami a férfinak nincs.
Ha meghallják az igazságot, nem tudják figyelmen kívül hagyni, mert értik. Ha nem elbizakodottak, hogy ők jobbak, annak a jele, van eszük.
Egy értelmes nő nem ringatja magát abban, hogy ő jobb lenne a párjánál. A jót keresi a társában.
Szerencsés az, aki egyben tartja, megmenti a családját a széteséstől. Szerencsétlen, ha csak a rosszat látja a párjában.
A földi párkapcsolat nem a férfi és nő közötti viszonyról, hanem Istennel való kapcsolatunkról szól. A kapcsolatainkat Istentől kapjuk. Át tudunk-e menni az élet vizsgáján?
Az a nagy igazság, hogy a férfiak és a nők nem különbözőek, egyformák a kapcsolatban.
Isten azokat a tulajdonságokat adja meg nekünk, amikkel át tudunk menni a vizsgán.
A másikban annyit látunk, ami a vizsgán való átmenethez kell.
Három variáció van.
Első: „- Ő a hibás mindenben.” Ez az az eset, amikor esély sincs sikeresen vizsgázni.
Második: „-Mindketten hibásak vagyunk, de te mész először vizsgázni!” Aki feladja ezt, talán levizsgázhat, ha változtat a véleményén, ki fog először vizsgázni menni.
Harmadik: „Mindenben én vagyok a hibás.” Ez a nyerő, ez a sikeres vizsga feltétele, így lesz esély felülkerekedni a sorson.
Ezeket a dolgainkat csak Istennel rendezhetjük el. A másik ember csak a vizsgánk megnyilvánuló formája. Ha elhagyok valakit az azt jelenti nem mentem át a vizsgán.
Isten nem azért kötött össze minket, hogy elhagyjuk egymást.
Ha több mint egy éve együtt élünk valakivel, ezek a törvények érvénybe lépnek. Ha már egy évnél is többet élünk együtt, az már egy család.
Amikor a férfi folytatni akarja a kapcsolatot, van rá idő, hogy a nő nevelhesse őt. Óvatosan.
A férfi képes a változásra, a nők nem változnak.
A nők csak kívülről változnak, belülről nem. Külsőleg lágyak, rugalmasak, alkalmazkodóak, de belülről stabilak. A nők azt gondolják, a férfiak is ilyenek, de éppen fordítva van. Kívülről, mint egy kő merevek megváltoztathatatlanok. Belülről rugalmasak, alkalmazkodóak. Ha a nő is szeretné folytatni a kapcsolatot, feladatokat ad a férfinak, és csodálkozva belátja, milyen sokat változik, mennyire más lett a párja.
Az emberi kapcsolatokban a stressznek egy oka van.
Az élet célja. Az életünk arra való, hogy helyes célt formáljunk magunknak.
Vannak magától alakuló, az életszakaszainkkal megegyező célok. Egy bizonyos időben a kisgyerek célja a mozgás, a szeretet, felnőtt korban a gyermek világra hozatala, vagy a lakás megszerzése.
Ezek az élet fejlődéséhez tartozó, az idővel változó célok, de nem a legfőbb célok. Ha ezeket tesszük életünk fő céljaivá, akkor jön létre a stressz, miatta gyakran elrontjuk a dolgainkat.
Az átmeneti célok arra valók, tegyünk valamit, ne herdáljuk el az életünket, de nem azért vannak, hogy túlzottan ragaszkodjunk hozzájuk.
A lány azt gondolja a legfőbb életcélja a férje, neki, érte fog élni. Úgy képzeli, az Isteni szeretet a másik emberen keresztül jut el hozzá. Isteníti a másikat, azt hiszi a párja az ő életének célja.
De senki sem tudja ezt viszonozni.
Az emberi lélek, nem az Isteni.
Ha így szeretnek valakit, annak előbb utóbb elmegy az esze. Ha kizárólagosan őt szeretjük, csakis vele akarunk lenni, csakis őrá figyelünk, nyomasztóan hat rá, meg akar ölni minket.
Ha szeretek valakit és azt gondolom ő az életem fő célja, száz százalékig garantált, hogy a kapcsolat elromlik. Senki sem bírja ezt a pszichikai nyomást.
Másik eset, amikor az anya úgy dönt, a gyermeke az élete fő célja. Mi fog történni?
A gyerek ugyan úgy megbolondul, megőrül, hisztizik, kiabál, ellenáll. -Hagyj engem békén! – mondja, ha már nagyobb. A kicsi nem tudja mondani, ő csak sír. A két-három éves gyerek nem tudja szavakba önteni az érzéseit, csak sír. Az anya úgy látja a kicsi az ő élete boldogsága, de a gyermek nem tud mit kezdeni evvel, ez neki teher, stressz.
Ha rosszul döntöttünk az életcélunkkal kapcsolatban szenvedni fogunk.
Választani kell valódi életcélt, anélkül nem lehet élni.
Az életünk zajlik, követni kell egy csapás irányt az élet célunk felé tartva legyen energia.
A nő életébe megérkezik a gyermek, maga a boldogság. Születésekor a gyermek teljesen tiszta, az anyja csodálja. A hibái csak tizenöt év múlva kerülnek elő. Tizenöt év múlva minden kiderül, de születésekor ez még titok. Az anya egy életen át feltétel nélkül szereti a gyermekét, a lelkét látja.
Ha találkozunk valakivel, akit megszeretünk látjuk a lelke tisztaságát, jó érzéseit, visszaemlékszünk az eredeti énjére. Ha problémánk adódik vele, csak vissza kell erre emlékezni, megmentjük a kapcsolatot, és az élet folytatódik.
Gyógyító a kapcsolatainkra, ha vissza emlékszünk a kezdeti érzéseink tisztaságára. Tudni kell visszaemlékezni az első időkre.
Ha nem tudjuk mi és ki a fő életcélunk, az stresszt okoz bennünk.
Hogyan gyógyítsuk a stresszt?
Hogyan gyógyíthatjuk a kapcsolatunkat a gyerekkel, akihez ragaszkodunk?
Szaladjunk előre az időben nyolcvan évet!
A kis babánk popsiját boldogan puszilgatjuk, de ha lelki szemeinkkel nyolcvan évesen látjuk őt, a babából nagymama lesz. Akarjuk-e nyolcvan évesen puszilgatni a popsiját? Biztos, hogy nem. Az idő torzítja a valóságot, miért változott meg a viszony?
Ugyan avval állunk szemben, mi a különbség? Senki sem puszilgatja egy nagyi popsiját.
Istentől érkezik a gyerek, az anya gondoskodik róla. Az anya érzi a felső erő létezését, ami segít neki. Ha nem tudja az anya ennek az erőnek létezését, ragaszkodni fog a kicsihez, önző gyereket fog nevelni, aki a világ közepének érzi magát. Az anya így állítja be őt.
Amikor szerelmes lesz a nő a férfiba, vagy egy férfi egy nőbe ugyan ez történik.
Ha Isteni szeretettel szeretjük a párunkat rosszat teszünk, rossz érzéseket okozunkmagunknak, neki.
Az Isteni szeretetet a forrás felé kell adni. Örökké létezik, természet felettiek a képességei, több mint amit gondolnánk, az Isteni szeretet illik hozzá, csak jó érzéseket tapasztalunk.
Az emberek felé fordulva ha csak emberi szeretete adunk, nem tapasztalunk felesleges nyomást, nincs stressz, jól érezzük magunkat, értékeljük egymást.
Ez így van a párunkkal, gyerekeinkkel kapcsolatban.
Ami Istenhez tartozik azt Istennek adjuk, ami az emberekhez tartozik, azt az embereknek adjuk.
Így fenntartjuk az egyensúlyt a szellemi világ és emberi világ között.
Gyógyítani tudjuk a kapcsolatunkat a férjünkkel, feleségünkkel, szüleinkkel, gyerekeinkkel, mindenkivel, aki fontos nekünk.
Meg tudjuk menteni a családunkat. Nem csat terhet, fájdalmat, hanem nyugalmat, lazítást, boldogságot élünk meg a kapcsolatban.
