Egy kollégám kérdezte, miért van az, hogy a légzés gyakorlatok alkalmával jól érzi magát, de visszatérve a normális állapotba visszatérnek a szokásos feszültségei.
Ha tükörbe nézünk, próbáljuk felismerni, ki tekint ránk vissza, mit akar, mire figyel?
Észrevesszük, a figyelmünk középpontja az idővonalon csúszkál le-fel, vagy a régi szép időkbe réved, vagy előre szalad a jövőbe, remélve azt, amitől majd jól érezzük magunkat.
Nem merünk a jelenben lévő érzéseinkkel szembe nézni.
Ezért folyamatos feszültségben élünk, a múlt már nem aktuális, a jövő terveink nem reálisak, csak maszkok. Egyik maszkunk a múltból, másik a jövőből származik. A maszk mögé bújva azt sugalljuk, velünk minden rendben van.
A laza, jó időszakaszainkra való visszaemlékezés egy darabig segít, becsapjuk magunkat, mintha ezek a mai érzéseink lennének. De végül rájövünk az eredeti érzéseink erősebbek annál, amikkel szemben magunkra öltöttük a maszkunkat.
A jelennel szembe nézve a jó és rossz érzéseinket fedezzük fel. Például a szomorúságot. Ha megpróbáljuk elnyomni, csak más érzéssel fedjük el, de az eredeti érzésünk nem múlik, csak a tudat alatti érzésünk kerekedik fölénk titokzatos módon, valami külső okot keresve.
Ha el tudjuk fogadni az aktuális szomorúságunkat, mélyen, észrevesszük nem állandó, hanem változó ez az érzés, és más érzések, harag, félelem kerül elő.
Mindezt élő folyamatként megélve nyugalomba jutunk, szeretetet érzünk magunkkal, másokkal, és a világgal szemben.
Nem kell sem a múltban, sem a jövőben lenni, csak tapasztalni a jelenben zajló folyamatainkat, mi történik velünk.
Minden magától jóra fordul, minden élethelyzet a legjobb módon alakul.
